Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek. Az év egyik meglepetése a Ready or Not, ami egy teljesen átlagos horrornak tűnik, de senki sem látta előre a humorát, amitől igazán szerethető ez a vérengzős rohanás. 6 millió dollárból filmet forgatni nem jelent túl sok jót vizuálisan, főleg, ha öldöklős horrorról van szó. De ha a sztori jó, akkor lehet játszani azzal, hogy különösebben nincs pénz művérre, csonkolásra meg egyéb speciális effektekre. Az Aki bújt pontosan tudta, hogy mi a dolga. Nincs sok lóvéja, de azt elkölti úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Nem látványos, de rettenetesen vicces, a humora pedig úgy viszi előre, mintha zsírozott síneken haladna. A sztorija egy esküvő után indul be igazán, Grace és Alex egybekelnek a családi birtokon másfél évnyi ismeretség után, aztán Alex közli, hogy van egy kis játék éjfél környékén, amin mindenkinek át kell esnie. Húznia kell egy fura dobozból egy kártyalapot, a lényeg, hogy csak egyet ne húzzon ki, mert az a rossz lap.
Grace persze kihúzza. A lapon ennyi áll: bújócska. Innentől a lánynak folyamatosan el kell rejtőznie a hatalmas házban, a többiek pedig mindenféle régi fegyverrel próbálják meg őt eltenni láb alól, mert ha nem teszik meg, abba valamiért ők döglenek bele. Légyszi ne húzd ki az... á, mindegy. Nem egy nagy sztori, de egy ilyen közepes történetecskét is elő lehet adni újszerűen. Hát a Ready or Not mindent megtesz azért, hogy egy pillanatra se unatkozz a hajsza alatt. Nem tolja túl a brutalitást, inkább azt is a röhögés szolgálatába állítja. Itt még egy csonkolt hulla is lehet poén, hiszen a filmnek olyan elképesztően sötét humora van, amitől egyszerre borzadsz el és röhögsz sírva. Mert hát hogy lehet egyáltalán hangosan nevetni egy vérében fuldokló emberen, vagy a túlvezérelt agresszión, de az Aki bújt megoldja ezt is, és még csak nem is tűnik furának. Samara Weaving egyszerűen csodás erre a szerepre, az aranyosnak tűnő, de az őrülettől egyre jobban bekattanó friss feleség karakteréből gyakorlatilag mindent kihoz, neki nem egysorosok, hanem néha egyszavasok jutnak, de iszonyúan betalálnak mind, talán legjobban a film legutolsó szava, amitől aztán tényleg hangosan röhögve lehet elhagyni a mozitermet.
Jelen esetben Grace (Samara Weaving) a szerencsétlen menyasszony, akinek vérre menő bújócskát kell játszania a bárdos, számszeríjas, vadászpuskás násznép ellen. Mindehhez egy gyönyörű, a Cluedo társasjátékra hajazó ház a díszlet, hogy minden körítés tökéletes legyen. Elég hamar világos lesz, mire is megy ki a készítők alapötlete: az árva, nélkülözésben felnövő, és csak egy nagy, szerető családra vágyó Grace küzdelme a leggazdagabb réteg, vagyis a pénz oltárán minden emberi érzést feláldozó 1% ellen. A klisés hatású alapvetést a humorral próbálják feldobni, ami többnyire működik is, még akkor is, amikor véresebbnél véresebb kaszabolásba csap át a nászéjszaka, a gond viszont ott jön, amikor a vicceskedő egysoros párbeszédeket percekig húzott káromkodásokkal kezdték kiváltani. Üde változás volt a hasonló alapra építő filmekhez képest, hogy bár a Grace ellen fegyverkező család vérszomjas, de egyáltalán nem képzett gyilkológépekből áll, így a humor is erősödik – valószínűleg nem sok, az utcáról berángatott átlagember tudna bármi értelmeset kezdeni a kezébe adott számszeríjjal például.
A legtöbb embervadászos film valamiféle társadalomkritikával igyekszik legitimálni a vászonra álmodott erőszakorgiát. A "média érzéketlenné tesz", a "gazdagok kizsigerelik és elpusztítják a szegényeket, csak, hogy a hatalmuk megmaradjon". Ugyan ez utóbbi állítás erőteljesen ott lebeg az Aki bújt cselekménye mögött is, ám a szinopszisból is érezhető hangsúly most nem kizárólag ezen van. Sokkal hangsúlyosabb témái a filmnek az új családba történő belépéskor felmerülő megfelelési kényszer, és hogy nem feltétlenül kell mindenkinek a hülyeségét szó nélkül elfogadni csak azért, mert ugyanaz a vezetéknevünk. Noha az alapfelütése lehetővé tette volna, ám az Aki bújt érezhetően nem a Tűnj el! vagy az Örökség ligájában játszik. A horrorantológiákon ( V/H/S, Southbound) edződő rendezőpáros, illetve az eddig csak kisfilmeket és sorozatepizódokat jegyző írók célja itt egyértelműen nem az volt, hogy mondjanak valamit a gazdasági osztályok közötti ellentétekről vagy a házasság intézményéről. Céljuk inkább, hogy minél jobban szórakoztassák a nézőt – ez pedig többnyire sikerül is nekik.